A másik nem olvasóinak kedvezve

...beiktatok egy kis köztes bejegyzést a közlekedésről. De hogy ne riasszak el senkit, megfűszerezem saját tapasztalatokkal.

Berlin közlekedése nagyon meg van szervezve. Gyors, hatékony és egy kis gyakorlat után könnyen átlátható. 

És ez még csak két közlekedési eszköz hálózata, az S-Bahné (felszínen közlekedő helyi vasút) és az U-Bahné (metró, ami néha feljön a felszínre). A villamos- és buszközlekedésről még egy szót nem ejtettünk. Az S- ill. U-Bahnnal utazva szinte mindent el lehet érni a belvárosban. Kifelé már szükség van hézagpótlókra, buszra és villamosra.

Minden nap ilyen kétemeletes busszal járok be a városba:

Ezidáig csodálkoztam, hogy minek felénk ekkora busz, mert még az alsó szintjét sem töltik meg az emberek. Múlt szerdán volt az első alkalom, hogy "teltház" volt, és megelégedettséggel valamint büszkeséggel konstatáltam, hogy egy átlag magyar tömegközlekedési morálja jobb. Itt az emberek olyanok mint a birkák.

- Kezdődik azzal (Nr. 1.), hogy ha valaki felszáll a buszra (csak az első ajtón lehet felszállni mindegyik buszon), akkor nem mindig megy automatikusan hátrébb, hogy ne zárja el az utat, hanem ott ragad az ajtónál.

- Nr. 2. Ha sok hely van és bőven lenne hely a számára ott ahol áll, továbbfurakodik és fellök mindenkit.

- Nr. 3. Páros ülésnél a külső székre ül, hogy véletlenül se tudj a belső ülésre leülni.

- Nr. 4. Ha le akarsz szállni, de valaki az ajtóban áll és nem akar leszállni, akkor nem is száll le. A világ minden kincséért sem, akkor sem, ha 50 leszállni szándékozó ember tolja kifelé.

- Nr. 5. Ha buszon kívül más közlekedési eszközről akarsz leszállni és szerencsédre belül senki nem zárja el az utad, biztos lehetsz abban, hogy a felszállni szándékozók megteszik. Nem állnak szépen két oldalra az ajtó mellé. Meg sem várják, hogy leszállj, ők már szállnak fel.

A buszsofőrök pedig vadabbul vezetnek, mint magyar társaik. Vagy ez csak szimplán annak tudható be, hogy a német járműpark korszerűbb és sokkal jobban fog a fék is.

Ránézésre a kocsik többsége nem haladja meg a 10 éves kort és akkor sokat is mondtam. Mondjuk limuzinokkal nem sokszor találkozni.

De ehhez hasonló luxus Audikkal azonban gyakran.

Biciklisből rengeteg van éjjel-nappal. A széles járdákba bele vannak foglalva a bicikliutak, de azok nincsenek mondjuk Demszky-oszlopokkal elkülönítve, hanem pusztán más színű kővel vannak kirakva (ami egyébként nem olyan feltűnő), gyakran fel sem tűnik az embernek, hogy épp rossz útra tévedt. Ilyenkor a biciklisek mogorván beszólnak, ami nem épp kedélyjavító.

A járókelők biztonságáért Ampelmann felel.

Ampelmann Berlin egyik jellegzetessége, épp ezért iparág épült a vele fémjelzett tárgyak előállítására. Mindenhol kapni ilyen kütyüket (még a Charlottenburgi Kastélyban is).

Egy nap Misivel

Az előre nem várt blogos szünetem annak tulajdonítható be, hogy szerdán pont akkor szakadt meg a net, amikor írtam, úgyhogy el is ment a kedvem egy időre blogot írni. Nade a lényeg, hogy újult erővel vágok neki és beszámolok a múlt heti eseményekről.

Múlt szerdán (10.13.) tehát útnak indultunk M(i)sivel (a laptopommal), hogy megkérdezzük a szolgáltatót egy alig észrevehető irodaépület 7. emeletén, hogy ugyan mi lehet a baj a nettel, de pont a két és fél órás szünet közben érkeztem, úgyhogy addig kicsit bolyongtam még. Visszafele megláttam egy lányt a buszon szintén laptoppal, a szolgáltató által kiküldött papírral a kezében, hogy bőszen nézi, mikor kell leszállni. Egy bácsi elmondta neki ezen információt, és amint leszálltunk a buszról nagylelkűen felajánlottam neki, hogy menjünk együtt, mert én is oda tartok. A lány most jött Törökországból, de nem tudott németül, csak angolul, nekem meg annyira a számra állt a német, hogy angolul nem tudtam megrekonstruálni egy épkézláb mondatot, de azért elvoltunk. Felérve a hetedikre egy nagyon jófej srác megnézte a laptopom, hogy nincs-e esetleg azzal valami, de szerencsére nem volt. Azt mondta, hogy a héten kijönnek és felszerelnek még 4 antennát, nekem pedig meghosszabbítja pár nappal a netemet (30 napos kártyát vettem). :)

Gondoltam levezetésképp végigmegyek a Kurfürsterdammon, ami a budapesti Váci utca tízszer, széltében, hosszában és magasságban is. Tehát egy hosszú-hosszú bevásárlóutca tele háromemeletes exkluzív üzletekkel,  főleg ruhaboltokkal. Minden második bolt C&A vagy H&M volt (és ez most nem túlzás), köztük Zara, Puma, Adidas, Nike, Mango, Gucci, Levi's és ki tudja még milyen üzletek. Elég annyit mondanom, hogy ha egy nadrágot, zoknit, pólót, sapkát, pulcsit, kabátot vennék, elvinné a féléves ösztöndíjamat. Magyarországon azért nem sok olyan fiatalt látni, akik tényleg olyan ruhákat hordanak, mint amilyenek a drága üzletek  próbababáin vannak, itt meg ez az abszolút általános trend. Ami abszurd, hogy a lányok kivétel nélkül csizmát hordanak vagy valami vékonytalpú balerinacipőszerűséget, köztes átmenet nincs. Ha szoknyát vesznek fel, akkor ahhoz pedig nejlonharisnya dukál. De azért rövidnadrágos fiúkból sincs hiány. Ma kivételesen nagyon jó idő volt, de a héten volt már nagyon csípős hideg. Nekem már lefagyott a kezem, fülem, de simán láttam sapka és kesztyű nélküli kisgyerekeket.

És irreálisan sok mankós ember is van az utcákon, akik 90%-a 15-30 év közötti.  Ezt nem tudom értelmezni. Azt viszont már igen, hogy sok a kerekesszékes is, ez annak tudható be, hogy a társadalmi elfogadottságuk sokkal magasabb és ki mernek merészkedni az utcára. És minden akadálymentesített. Minden.

E könnyed őszközepi kalandozásom során is bukkantam érdekes dolgokra. Az egyik ez a csocsóasztal, amin egyszerre 14 ember tud játszani. Megvenni nem lehet, megkérdeztem az eladót. 

Az alábbi képen a kb. 60 cobolyból készült szőrmebunda 13 ezer euró helyett (3,6 millió Ft) most csak 8 ezer euró (2,2 millió Ft). Az emberi hóhérság netovábbja.

Zárásképp evezzünk kicsit vidámabb és hazai vizekre. (Minden napra jut valami magyar.)

Hogy kerülök én ide???

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy péntek este, amikoris információt kaptam arról, hogy a ZF-Eger Berlinben játszik a Spandau04-gyel (Spandau Berlin egyik városrésze), a CN-Marseille-jel és a Mladost Zágrábbal az Euroliga főtáblájára való felkerülésért.

A három meccs közül kettőre tudtam kimenni. Az elsőt a Mladost ellen elveszítettük, az volt pénteken, szombaton pedig 20:00-tól játszottak az egriek. Előtte egy egész napos, nemzetközi diákoknak szóló tréningen vettem részt, este indultam a meccsre, de elég vicces volt a szituáció, mert a Schöneberger Schwimmhalle-ban volt az egész rendezvény, namármost abból kettőt dobott ki a Google. Elindultam az egyik irányába és akkora szerencsém volt, hogy pont olyanokat kérdeztem meg az uszoda hollétéről, akik épp oda igyekeztek. Első akadály elhárítva. A második probléma ott kezdődött, hogy körülnézve a lelátón, egy szál magyart sem találtam. Letelepedtem volna épp valahova, de megláttam egy embert ZF-Egeres pólóban, így odamentem hozzá és megkérdeztem, hogy nem látott-e magyarokat, de nem. Mondta üljek mellé, a meccs közben pedig beszélgettünk vízilabdáról, ZF-Egerről, játékosokról. Megkérdeztem, hogy hívják, de bonyolult volt a neve és sajnos nem tudtam megjegyezni. Ő lesz ezentúl a kamerás ember (KE). 

Az egriek nyerték a meccset és mondta KE, hogy várjam meg őket a bejáratnál. Így került föl plusz kettő olimpiai bajnok aláírása a zászlómra (rajta volt: Szécsi Zoltán, Madaras Norbert, Kiss Gergely, Kis Gábor; rajta lett: Hosnyánszky Norbert, Biros Péter + magyar válogatott: Bundschuh Erik). KE-vel leegyeztettük, hogy másnap menjek fél 9-re az uszodához és akkor ingyen bevisz. 

Ma korán keltem, hogy ott legyek időben, szerencsére minden tömegközlekedési eszköz (értsd busz és S-Bahn) időben jött, úgyhogy német pontossággal 8 óra 30 perckor ott voltam a megbeszélt helyen (lehet kezdek asszimilálódni??? :). A busz már az uszoda előtt állt és kicsit megijedtem, hogy elkéstem, de a büfénél találkoztam KE-vel. A fiúk addig bemelegítettek, KE pedig elvitt a sajtós asztalhoz a medence szélére, így a csapat orvosával és egy tudósító munkatárssal néztem végig a meccset. Ott ültem kb. ahol a fekete pólós fiú van a képen.

Sőt fel is kértek ideiglenes-hivatalos fotósnak, mert jobb gépem volt nekem, mint nekik. :) A fényviszonyok viszont nem voltak valami kedvezőek. Bár erre a képre büszke vagyok:

És tényleg komolyan gondolták ezt a fotósdit, mert az egerwaterpolo.hu-n címlapfotóként hozták az egyik képem. :D (katt a címlapfotó szóra)

A mieink pedig a formájukat hozták, nyertek, így bekerültek a főtáblára, azaz a 16 közé. A meccs után készült a fenti csoportkép és gyanítom, hogy máskor nem is csináltak. Bár én felajánlottam, hogy legyen olyan kép is, amin én nem vagyok rajta, de azt mondták, hogy menjek csak oda és álljak be a többiek közé. 

Mire hazamentem, az agriasport főoldalán ez fogadott: 

"Korán keltek az egriek Berlinben. Már 7 órakor reggeliztek, és nyolckor indultak az uszodába. Holland, magyar két montenegrói a franciáknál. A Marseille kétszer is megtréfálta az egrieket. Két éve két euroliga csoportmeccsen két 9-9-es döntetlen született. Ideje már legyőzni a franciákat. Egy egri szurkolóra bukkantunk a lelátón, magyar zászlóval Farkas Éva egri ösztöndíjas egyetemista biztatta a mieinket. Öt hónapos Erasmusos diák a Spandau és a Marseille meccset tekintette meg és hiányolta a többi egri szurkolót.

Az egriek zárómeccsén az olasz Stefano Riccitelli, és a szlovák Vlastimil Kratochvil bíráskodik."

A mai napra vonatkozó cikk itt érhető el.

S végül köszönettel tartozom Zsófinak és Győzőnek, hogy ma ott lehettem, ahol.

Szerelmem...

...a foci. Többek között. Igaz rúgni jobban szeretem a labdát és remélem lesz rá még esélyem, de azért nézni sem rossz, főleg ha a német-török 2012-es EB selejtezőmeccsről van szó, melyet Berlinben rendeznek az Olimpiai Stadionban. 

Na persze nem belül voltam, hanem kívül, de cirka 100 euróért bejuthatott volna bárki, mert sokan árultak akkor is jegyet.

Pénteken (10.08) késő délután eszméltem, hogy hoppá, ma lesz a meccs, úgyhogy nyomban el is indultam a berlini Olimpiai Stadion irányába, de már kilépve az utcára két autó süvített el mellettem török zászlókkal. Átszállással tudtam csak eljutni a stadionhoz, nem tudtam hirtelen merre kell menni, mert először jártam arra, a tájékozódás azonban nem volt nehéz, mert már rengetegen voltak az S-Bahnokon. Német-török szurkolók vegyesen, bár mintha török több lett volna, mert ők jobban felhívták magukra a figyelmet (hatalmas piros zászlók, piros kabát, cipő, sapka...emellett a németek fehér pólója apró emblémákkal nem volt feltűnő).

Egy szó mint száz, követtem a tömeget és eljutottam a stadionhoz, ahol már nagy volt a készülődés és a készültség:

A főbejárat előtt állt egy kétemeletes német nemzeti válogatott szurkolói busz, ahol ingyen festettek arcra, úgyhogy kaptam egy német szivecskét. 

Mindenféle kis kedvcsinálóval készültek, pl. volt elkülönített kis akadálypálya, ahol pl. szlalomozni, egyérintőzni kellett a labdával és betalálni ilyen kis lyukakba, ami egyébként nagyon-nagyon nehéz, csak pár fiúnak sikerült egyszer-egyszer.

Nekem egyszer sem ment. :) Szomorúan konstatáltam, hogy a labdakezelésem nem olyan mint volt, a szlalom pl. kifejezetten bénán ment és már épp kezdtem elkeseredni, amikor egy másik helyszínen utolsó próbálkozásra berúgtam a labdát ennek a keréknek az egyik kis hézagjába (ráadásul forgott is). Úgyhogy helyreállt a lelki békém, nyereményem egy kis kulcstartó lett.

A berlini Olimpiai Stadiont egyébként 2000-2004 között újították fel, 76 ezer férőhelye van, ebből a becslések szerint 30-35 ezer fő lehetett pénteken török. (Németországban kb. 1,97 millióan törökök, de sokakat már honosítottak.)

Mint tudjuk, 3:0-ra nyertek a németek, csak szegény Özilt sajnálom, akit azért kapott rendesen, mindig megfújolták, ha hozzáért a labdához. 

Hazafele menet minden békés volt, a törökökön sem látszottak mély depresszió jelei.

Mire képes a net...

Vagyis annak hiánya. Történt ugyanis, hogy befizettem netre sok-sok pénzt és gyakorlatilag nem tudom normálisan használni, mert nagyon gyenge a jel a szobámban, van amikor csak úgy hipp-hopp eltűnik. De szerencsére ezzel nem vagyok egyedül és remélhetőleg holnap jön egy munkatárs a szolgáltatótól és rendbe teszi a rendszert.

Szóval valahányszor amikor nem tudom a szobában a netet használni, újra kell indítani a gépet és addig szépen kibattyogni a közös konyhába vagy a recepció elé, fohászkodni és akkor talán lesz net. Így aztán találkozóponttá vált e két hely a netezni kívánók körében, úgyhogy részben ennek köszönhetem eddigi kollégiumi ismeretségeimet a lengyel és orosz lányokkal, valamint egy francia és egy ugandai (!) sráccal. Az ugandai fiú pont várta a mentorát, akit utána be is mutatott nekem és hát igazán már semmin nem lepődöm meg, kitalálhatjátok, hogy magyar volt, méghozzá nem is akármilyen, mert két Eötvös colis emberen keresztül is ismerjük egymást közvetetten. 

A lengyelekkel vagyok a legtöbbet, bár pár nap alatt ezt így még korai lenne kijelenteni, mindenesetre a beiratkozásra és a mai általános tájékoztatásra velük mentem az egyetemre (sőt az egyikük földrajzos).

Ma az üdvözlő beszéd után mindenki a saját szakterülete szerint csoportokba rendeződött és minket föciseket elvittek a mi campusunkra, ki az Isten háta mögé majdnem, jó sokat kell utazzak majd. Körülbelül huszan voltunk diákok, legtöbben a franciák voltak, de van svájci, USA-beli, lengyel, spanyol, orosz, cseh, dél-koreai és egy nagyon szép kazahsztáni lány is közöttünk.

Ide fogunk járni:

Az épületegyüttes két részből áll, egy régiből és egy újból (az új előtt állok). Az egész nem nagy, de el lehet férni benne kényelmesen. A németeknek legalább külön épületük van a Magyarországon lebecsült földrajztudomány számára és nem egy fél emeleten kell összezsúfolódnia az egyik legnépesebb szaknak, mint nálunk.

Apropó, a közelben van a menza is (de állítólag nem valami jó), a mai menü ez volt (ismét mily meglepő):

Már zárva volt, de igazán kíváncsi lettem volna, mi fán terem ez az étel, az elképzeléseim szerint a név alapján leginkább a tejfölös, paprikás csirkére nokedlivel, csakhogy ez pulykából volt (a Pute pulykát jelent, a Spieß pedig nyársat > na ezt nem tudom hova tenni), de aztán az egyik lengyel lány mondta, hogy ő evett belőle és krumpli volt a köret, úgyhogy teljesen összezavarodtam. Egyébként jellemző, hogy amihez paprikát meg tejfölt tesznek az más ungarischer art (lefordítva: magyarosan elkészített). Ja és mindenhez szószt esznek.

Miután véget ért a vezetés, elindultunk az Alexanderplatz-ra, ami egy hatalmas tér, körbevéve sok-sok exkluzív üzlettel. Itt most házi Oktoberfestet tartanak, szól a zene, van sörsátor és persze kirakodóvásár. Amin nagyon meglepődtem, az az, hogy az árusok 90%-a perui vagy legalábbis közép- vagy dél-amerikai. Kivétel nélkül bőrkarkötőket és különböző ékszereket árulnak. Kínai üzlettel eddigi ittlétem alatt még nem találkoztam, de nem is nagyon fogok. Ha lenne, akkor sem vásárolnának ott a németek. Minden fiatal menő ruhákban járkál a legújabb módi szerint. 

Van egy aranyos kis bajor ház is ideiglenesen a téren:

És ráközelítve: :D

A TV-torony sincs messze, de a belépő viszonylag drága, úgyhogy majd akkor megyek fel rá, amikor majd azt is tudom, mi hol van.

Nationalfeiertag

Vasárnap (okt. 3.) ünnepelte Németország egyesülésének 20. évfordulóját, így gondoltam benézek egy kicsit a városba, de rögtön ahogy kiléptem a koli ajtaján, csatlakozott hozzám egy ecuadori srác, Nico, aki a recepciós nénit kereste, de nem sok sikerrel (csak hétköznap dolgozik). Ígyhát elindultunk be a városba, a cél a brandenburgi kapu volt, keresztvágtunk a Tiergartenen, ami olyan, mint nálunk a Városliget és Nico el volt hűlve, hogy milyen szépek a fák, csinált is fényképeket róla, ami persze érthető, hisz Ecuadorban azért máshogy néz ki egy park. Ő még 3 évig marad Németországban és nemzetközi bizniszt tanul, bár angolul sokkal jobban hangzik -international business. :) Két átszállással jött Berlinbe (Miami és Düsseldorf), jó sokat utazhatott szegény. Még senkit nem ismer a városban, együtt kerestük meg az ecuadori nagykövetséget neki (csak térképen).

A brandenburgi kapuhoz vezető út le volt zárva, hatalmas embertömeg hömpölygött mindenhol és egyszer csak megláttam Marcit, kb. két méterre tőlünk, úgyhogy hárman indultunk tovább. Kérdem én, mennyi a valószínűsége annak, hogy a százezres tömegben pont azzal az egy emberrel találkozol, akit ismersz a városban? (Viola nem tartózkodott Berlinben, úgyhogy ő most nem játszik). A kapu felé araszolva majdnem sikerült egy nagyon jó képet csinálnom, de többször nem próbálkozhattam, mert ha megálltam volna, tuti nekemjönnek. Így marad most ez a verzió. Ha mondjuk egy gyanútlan embernek megmutatnánk a képet, azt is gondolhatná, hogy Magyarországon készült. (A TV-torony, a magyar nagykövetség zászlaja és a brandenburgi kapu látható.)

 

Szóval ezt ünnepelték:

És jöjjön egy kép az igazán jól sikerültek közül:

 

A kapu túloldalán volt minden: lovaskocsi, gyerek-Jacko, indián, riksa és ezek a katonák, akik biztos állandó jelleggel tanyáznak ott, mert akárhágyszor eddig arrafele jártam, mindig ott voltak.

Végigsétáltunk az Unter den Lindenen (a Humboldt főépülete is ezen az úton van), a nagykövetség zászlaja pedig olyan szépen lobogott, hogy muszáj voltam róla képet csinálni.

A következő cél a Reichstag volt, oda már S-Bahn-nal mentünk, ami helyi járatú vonatnak felel meg. A berlini főpályaudvaron szálltunk le, ami több szintes (én az alsó szintre érkeztem), belülről ilyen...

Kívülről pedig ilyen:

A Reichstagnál már készülődtek az esti műsorra és a nagy tömegre. A kép címe: A Reichstag, Toi-toi és én.

Az épület előtti füvön rengeteg ember feküdt, olvasott, ült, piknikezett. Picit mi is megpihentünk, itt elvált tőlünk Nico, de mi is felkerekedtünk és egészen napnyugtáig sétáltunk a környéken.

Este pedig részt vettünk a Reichstag előtti ünnepségen, a hatalmas színpad előtt egy elkülönített részen voltak a méltóságok és meghívott vendégek, kb. 150 m-re lehettem Angela Merkeltől. :)

A műsor során énekeltek, balettoztak, volt szimfonikus zenekar, dj (!), vetítés, beszédet mondott a szövetségi államelnök, felhőbe borult az épület és az égből is érkezett meglepetés. Rövidhírek képekben és videóban.

Berendezkedés

A pénteki napom a beköltözés próbálkozásával, ügyintézéssel és végül sikeres beköltözéssel telt. 11-re értünk a kollégiumhoz (Marci ismét segített, ezért egy egész tepsi süti jár neki, a hozzávalókat már megvettem), de kiderült, hogy csak 2-től lehet beköltözni, így hát a recepciós néni ajánlásával elmentünk az okmányirodába, aminek két bejárata volt. Ez azért fontos, mert először az egyiken akartunk bemenni, de aztán meggondoltuk magunkat és lám milyen jó, mert ellenkező esetben nem találkoztunk volna ezzel:

Hehe, csak Szilvásvárad neve van nyomtatott nagybetűkkel kiírva. :)

Már ezzel a táblával is épp elégedett lettem volna, de neeem, az okmányirodában (lakcímbejelentettem) odajött Viktor (mint később kiderült), hogy hallotta hogy magyarul beszélünk. Ő csak két hónapig van itt kutatóösztöndíjjal, a diplomamunkáját írja. És, mily véletlen, de ő is egri. :) De hogy még lokálpatriótábbak legyünk, ilyen utca is van a közelben:

Miután kiveséztük a Bükk környékét, jöjjön egy kis Alföld:

A boltokban mindenféle fűszerkeverék van, de simán paprika és bors nincs, több helyen is próbálkoztam. Kakaóból és rizsből is csak egyféle. A nagy-nagy bevásárlást már szombaton intéztem, miután pénteken végülis elfoglalhattam a szobámat, mely érkezésemkor még így fogadott, de aztán jól belaktam. :)

A kép alapján kiderül, hogy a szobám a földszinten van :) és nyugat felé néz, így este viszonylag sokáig van természetes megvilágítás, ami nekem nagyon fontos. Az is jó továbbá, hogy az asztalom balról kapja a fényt, ugyanis tanulni csak asztalnál és jó fényviszonyok mellett tudok, erre az egyre nagyon érzékeny vagyok. Ami meglepő, hogy van keresztben egy emeletes ágy (a képen fönt annak az alját látjátok), ezen két ember is vígan elfér, valamint az ágyam alatt van még egy kihúzható ágy, úgyhogy egyszerre három embert is el tudok szállásolni. :) A konyha hűtővel és saját kis szekrénnyel közös és van egy TV-szoba is. És saját postaládám van. Erről jut eszembe, hogy a neveink már ki vannak téve a postaládára és találtam egy Szarvas feliratút is, írtam neki egy rövidke levelet, hogy vajon magyar-e, de még nem válaszolt. Valószínű, hogy még eszébe se jutott megnézni a postaládáját.