2,5 hét eseményei 2. rész (a szórakoztatóbb)

Bevezetésképp egy kis ízelítő a német könnyűzenéből. Peter Fox az abszolút kedvenc most a triumvirátusunkban (Andi, Flóra, én). A legelőször felfedezett számhoz katt ide.

Ez pedig az én kedvencem: katt ide. Hatalmas!!! :) Így kell egy koncertet mindenféle pirotechnikai eszközök nélkül látványossá és megismételhetetlenné tenni.

Nade voltunk mi élő koncerten is. Az egyetem főépülete mellett van egy hatalmas ún. Kulturkaufhaus, melynek a becsületes neve Dussmann, mindenki így ismeri. Három emeleten árulnak könyveket és CD-ket. Ha egyszer bemegy az ember, egy óránál hamarabb nem szabadul. Alkalomadtán rendeznek koncerteket is, van egy erre kialakított rész benne. Egyik pénteken egy fiatal francia énekesnő -ZAZ- lemezbemutató koncertjére mentünk. Sajnos csak kivetítőn láthattuk, mert a kis pincei nézőtérbe már nem fértünk be. A számait nem lehet besorolni egyértelműen, soul, jazz és akusztikus zene keveréke. De nagyon jó.

Az egyik legismertebb és legjobb számához katt ide. Szép hangja van...

Ennyit láttam ZAZ-ból. :) Állandóan fickándozott.

Tegnap pedig megint a Philharmonieban voltam, de ezúttal sem a legnagyobb teremben. Egyszer oda is el fogok jutni. Múlt héten írtak egy e-mailt az egyetemtől, hogy lesz egy japán koncert, de csak nyolc tiszteletjegyük van, úgyhogy aki hamarabb ír, az kap. Két órával később olvastam csak a levelet, de szerencsém volt és még maradt jegy, úgyhogy 19:30-kor jelenésem volt a Taishogoto Osei-Schule koncertjén. A taishogoto egy japán  hangszer, melyet 1910 körül találtak fel és a zongora és az írógép ötvözete. Ezt maga a karvezető, egy idős kimonós néni mondta. :)

Gyakorlatilag olyan hangja van, mint a citerának és így néz ki:

Fényképezni az egész Philharmonie területén tilos, különösképp a koncerttermekben, de azért szép számmal villantak vakuk, úgyhogy gondoltam fényképezek én is a mobilommal. Az legalább hangtalan és nem villan. A képek minősége nyilván nem a legjobb.

A 900 tagú japán Taishogoto osei-Iskola szenior csoportja lépett fel, aranyos nénikkel, akiknek egy része szép kimonót, másik része vagy hatféle, giccses csillogós felsőrészt viselt fekete nadrággal vagy szoknyával. Ezt nem tudtam mire vélni. Kb. 60 hangszer volt a színpadon, viszont ennél jóval többen jöttek el (több, mint százan), úgyhogy váltásban mentek a számok. Egyik oldalon bejöttek, másik oldalon kimentek.

A koncert elején egy kicsit megijedtem, hogy velem van-e a baj, hogy nem tetszik az amit hallok, mert igazán hamis és disszonáns volt az összhangzat, néhol el is rontották szerintem (semmiféle dallamot nem véltem felfedezni), de aztán az idő múlásával biztos egymáshoz hangolódtak a hangszerek, mert a végére már szépen szóltak. A "karvezető" (az iskola alapítója, Iwasa Okei) szóló-taishogoton játszott egy dalt, hozzá énekelt is (basszus-taishogoto kísérte), az aratta a legnagyobb sikert. Volt olyan rész is, amikor önkénteseket hívtak a színpadra, akik próbálkozhattak valami hangot kihozni a hangszerekből.

Amiről a koncert után megbizonyosodtam, hogy a németeknél teljesen ismeretlen a vastaps fogalma. Ez már kb. a harmadik alkalom volt, amikor három percnél tovább tapsoltunk, de én egyedül hiába próbálkoztam. A nénik nagyon meg voltak hatódva, olyan aranyosak voltak, körbe-körbe integettek. (A nézőtér teljesen körülveszi a színpadot).

2,5 hét eseményei 1. rész

A hetek eszméletlenül gyorsan telnek sajnos, ami abból a szempontból a legelszomorítóbb, hogy egyre több mindent kellene megtanuljak egyre kevesebb idő alatt. Egyszer majd csinálok egy gigatanulós hétvégét. Ezt kivitelezni azonban nehéz, mert olyan alkalmak adódnak, melyekkel egyszerűen élni kell.

Felborítva egy kicsit a kronológiát, kezdem rögtön a Reichstag-nézéssel, amivel hatalmas szerencsénk volt, ugyanis két nappal a látogatásunk után jött a terrortámadásos mizéria, úgyhogy a turisták elől elzárták a kupolát. Mi azonban még mindent láthattunk, sőt még annál is többet, ugyanis az egyetem a külföldi diákoknak külön szervezett egy látogatást, úgyhogy külön bejáraton mentünk be és volt vezetőnk is.

Alább régmúlt idők orosz graffitijét láthatjuk, volt egy rész, ahol megőrizték ezeket, persze szigorúan anyanyelvi oroszokkal felülvizsgáltatva, mely kifejezések maradhatnak és melyeket kell letörölni. 

Aztán egy nagyobbacska terembe érve megtudtuk, hogy az egyik ajtó pont Angela Merkel irodájába nyílik, az idegenvezetőnknek jó humora volt és megpróbált benyitni, de nyilván tudta, hogy zárva van, hiszen ha Merkel az irodájában tartózkodik, akkor két testőr áll mindig az ajtó előtt.

Egy teljesen átlagos folyosó a Reichstagban. Szinte egy lélek sem volt sehol, de a fény mindenhol olyan erős volt, hogy szabályszerűen megfájdult tőle az ember szeme.

Szerencsénkre a parlamentben pont nem volt ülés, úgyhogy olyan helyekre is bemehettünk, ahová normális esetben nem lehet. Pl. az ülésterem felett sajtórészlegre, ahol a különböző pártok paravánjai voltak kihelyezve. Az egyes ülések után ide jönnek fel a politikusok és adnak interjút.

Rálátás az ülésteremre felülről.

És belülről. Az sas 58 m2 (nem tűnt annyinak) és 2,5 tonnát nyom. Elég impozáns és jól néz ki. Nélküle sivár lenne a terem.

 Aztán következett a kupolarészleg, ahová szabadon bejár a levegő, tehát annyi a hőmérséklet mint odakint. Jól fel kellett öltözni.

Utána az a német lány, aki velünk volt az egyetemtől, meghívott minket egy italra egy kávézóba és beszélgetés közben kiderült, hogy az egyik finn lány unokatesója nekem évfolyamtársam az ELTE-n. :) Vicces.

A következő említésre méltó esemény a vasárnapi bolhapiac, mellette egy nagy füves placc van, ami ideális hely a családoknak sárkányeregetéshez.

A bolhapiac egy hatalmas használt-ingóság vásár, azért használom ezt a kissé furcsa szókapcsolatot, mert nem lehetne felsorolni miket árulnak. Étkészlet, ruha, játék, táska, fényképezőgép, bakelitlemez und so weiter und so fort. Rengeteg hippikinézetű vásárló bolyong a sátrak között és olyan dolgokat vesz meg, amelyekért én egy centet sem adnék. Volt néhány olyan árus, aki olyan ruhákat árult, amik úgy néztek ki, mintha a kutya szájából húzták volna ki azokat. A minőségbeli különbségek nagyok, de a magyar árfekvéshez képest ezek a használt cuccok is drágák, otthon vadonatújat lehetne belőlük venni. A retro stílus amúgy is nagyon dívik, itt aztán bármit el lehet adni, úgyhogy ha mondjuk otthon felvásárolnék egy bála használtruhát és itt eladnám, ezer eurókat kereshetnék.
A vásár hangulata azonban nagyon jó, van egy olyan részleg ahol padok vannak és különböző standok, úgyhogy kellemes vasárnapi program a fiataloknak. Néha koncertek is vannak.

Nov. 17-én leesett az első hó, de gyorsan el is tűnt.
Kilátás a szobámból.

A másik egyetem által szervezett program az ARD-Hauptstadtstudio meglátogatása volt, amit kicsit nehéz definiálni, mert nem nagyon értettem mit mondott az idegenvezetőnk. Az állami műsorszóró állomások központja, olyan, mint a CNN vagy BBC, csak sokkal kisebb. Jobb programra számítottam, mert egyrészt rövid volt a körbevezetés, másrészt csak két termet nézhettünk meg, egyik egy klasszikus vágóterem volt sok-sok kütyüvel, a másik pedig az, ahonnan a híreket szokták mondani. Kipróbálhattuk mi is, milyen bemondóként a kamerák elé állni.

Marci egy kicsit szórakozott a zöld kendővel. :)

November-unfest

A házi Oktoberfestnek sajnos már vége, a koliban az első kultúrsokk után lenyugodott mindenki és már azt lehet mondani, hogy beállt a napirend.

Őszintén szólva ezen a héten pihentem egy kicsit és két hét elteltével átálltam a téli időszámításra. Életjelet otthonról nem sokat kapok, úgyhogy ezért megrovás jár (akinek nem inge, ne vegye magára).

A német tanárnőnk azt mondta, hogy a november a legdepressziósabb hónap a német emberek életében (5-kor már sötét van). Az időjárás is ennek kedvez, mert többnyire borongós az idő és fúj a szél. Az embernek ilyenkor nincs kedve sokat tekeregni a városban, azt a kevés kis alkalmacskát pedig ki kell használni. Mi ezt tettük Andival és Flórával, egyik nap a 2. számú Váci utcát néztük meg, másnap pedig a Tiergartenben  (Berlin közepén fekvő hatalmas park) sétáltunk Flórával, ez utóbbira vittük a fényképezőt.

Minden jól indult, sütött a nap, igaz kicsit későn indultunk el, 4 órakor. 

Háttérben a koli jobb oldalt, bal oldalon pedig az a templom, mely minden nap 8-kor 15 perces harangszóval ébreszt minket kegyelmet nem ismerve. A hajamban lévő rózsát Dominikától kaptam, mondhatni ő lett a legjobb külföldi barátnőm a koliban.

Személyi ébresztőnk mégegyszer.

A harangszóról jut eszembe, hogy egyik nap sikerült átaludni a tűzriadót (de nem volt tűz). Hajnali fél 5-kor megszólalt a riasztó és villogtak a fények, de én ezzel csak másnap szembesültem, amikor a többiek mondták. Mentségemre legyen mondva, hogy az az előtti nap korán, fél 11-kor már az ágyban voltam, mert fárasztó napom volt és valószínűleg a legeslegmélyebb alvásfázisom közepette próbáltak zavarni, kevés sikerrel. 

Induláskor készítettem pár hétköznapiasabb képet is. Alant az a buszmegálló, melyet hazaérkezvén egy-egy  fárasztó nap után mindig áldunk a kolihoz való "közelfekvése" miatt. (A német miatt keretes mondatokban gondolkodom, az esetleges furcsa szórend csakis ennek tudható be, a szóösszetételek abszurditása is a némettel okolható.)

Kicsit ráközelítve... :) Egyik este egy milliomodmásodpercig azt hittem amikor leszálltam a buszról, hogy Magyarországon vagyok.

 A szeretett körforgalom, mely szoborkompozíciójának megtekintése nélkül nem telhet el nap (két autó van bebetonozva).

A várost már feldíszítették az ünnepek közeledtével, de még nem égnek a díszek sehol, úgyhogy ez a Mikulás sem.

Elérkezvén a Tiergartenbe szórakoztunk egy kicsit a falevelekkel, de sajnos elkezdett esni az eső, a falevelek pedig ennek egyenes következményeként vizesek lettek, pedig lett volna még pár ötletünk. :)

Pont olyan időszakot fogtunk ki, amikor se vakuval, se anélkül nem lehetett normális képet csinálni. :(

Nade végül a Siegessäulénál lyukadtunk ki és el is állt nagyjából az eső. Olvasóimat aktivizálandó felteszem azt a kérdést, hogy mi a legmarkánsabb különbség ez a kép és az a kép között, melyet legutóbbi ott jártamkor készítettem. (A perspektívára és a színekre vonatkozó megoldásokat nem áll módomban elfogadni. :P )

Én. 

A Parkban van egy olyan sétány, ahol különböző városokból és különböző korokból származó utcai lámpák világítanak. Eredetileg egy farkast akartam formálni a kezemmel, de hirtelen elfelejtettem melyik ujjaimat kell összekulcsolni, úgyhogy feladva a próbálkozást kicsit ügynökösre vettem a figurát. 

A németek nagyon előrelátóak, ennek szép példája a híd mellé kihelyezett mentőöv. A vízben két teljesen egészséges focilabda keringett (bal szélen a hungarocellek között), úgyhogy nem is olyan elképzelhetetlen, hogy valaki beleugrik a vízbe.

Egy pillanatra előtört belőlem a botanikus énem, ugyanis a képet csakis az oszlopon tekergőző növény miatt készítettem.

Géniuszok világítása a sötétségben.

A Parkból kiérve végigsétáltunk a Budapester Straßén. 

Igényes kis bolt lehet...

Ezt nem akartam ilyen sci-fisre, de így talán még jobb lett. A kép címét tekintve szívesen várom a javaslatokat.

Olyan, mintha mosolyogna. Halra még sosem mondtam, hogy aranyos, de ez tényleg az volt. :)

(Az állatkerti akvárium mellett mentünk el.)

A karácsonyi majom esete a targoncával. (Eredetileg medve lenne, csak kicsit majmos lett.)

Hertha szurkolói bolt. 

A nyugati fiatalság és a kazakok

Mostanság nagyon körülményes eljutni a campusra, mert pont azon az S-Bahn szakaszon vannak gondok, amerre az egyetem található. Kedden hazafele menet, amikor egyébként is sietnem kellett volna haza, egy átszállás helyett sikerült végül 3 átszállással hazajutnom. Kaotikus állapotok uralkodtak, sokat kellett várni a csatlakozásra és senki nem tudta mi hova indul melyik vágányról. Úgyhogy volt időm szemlélődni, mert rengeteg ember megfordult a peronon. Az eddig látott tapasztalatok tehát kiegészültek a keddiekkel, úgyhogy egész pontos kritikát tudok megfogalmazni bizonyos társadalmi rétegekkel szemben. 

Kezdjük a hajléktalansággal. Sok hajléktalannal azért nem találkozni, de bizonyos pontokon mindig van egy-két ember, akit annak lehet nevezni. Az utcán csak nappal vannak kint, tehát nem állandó jelleggel. Akiket eddig láttam, szinte kivétel nélkül 20-30 év közöttiek voltak, punkoknak lehet őket nevezni (elég érdekes hajkoronákkal). És mindig van mellettük 1-3 kiválóan táplált és gondozott fekete kutya (olyan labradorféle). Nem hiszem hogy ne találnának munkát, mert ha nagyon akarnának, tudnának.

A kéregetésnek a másik formája, amikor valaki felszáll az S-Bahnra és amikor elindul a szerelvény elkezdi mondani a monológját. Biztos ez is ilyen hálózat, mert mindenki ugyanazt a szöveget mondja el. A lényeg, hogy újságot lehet tőlük venni, de mindig csak egy kopott példánnyal járkálnak. Aztán a mondandó befejeztével végigmennek a kocsin, ha valaki ad nekik pénzt azt szépen megköszönik majd leszállnak.
Egy igazán jó pénzkereseti forrás a sörösüvegek és PET-palackok gyűjtése. Itt minden üvegért betétdíjat kell fizetni és ha visszaviszi az illető az üvegeket az áruházba, a visszakapott pénzt levásárolhatja az adott boltban. Nem kis összegről van szó, ha valaki iparszerűen műveli, akkor egész szép kis summa összejöhet. Amikor pl. a török-német meccsen voltam kint az Olimpia Stadionnál, bevásárlókocsikkal gyűjtötték egyesek a földön hagyott üvegeket. Minden kuka mellett volt egy kocsi, az emberek pedig automatikusan a kocsikba rakták a sörösüvegeket. Mondanom sem kell, hogy minden kocsi gazdája megfigyelés alatt tartotta a saját territóriumát.
Az önként vállalt igénytelenség bizonyos körökben inkább divat, mert itt aztán semmi nem indokolja azt. Nem egyszer látni olyan fiúkat és lányokat, akiknek egyszerre négy stílusú hajkoronájuk van. Rasztás, festett szőke, neonszínű, hosszú, rövid, kopasz, 1 cm-es, párducmintásra festett, befont és a többi + ezek szabad kombinációja. Komolyan mondom olyan helyes arcú lányok vannak mindenhol teleszurkálva piercingekkel, hogy rosszul vagyok ha rájuk nézek. Igaz kiugró esetek, de egy nap alatt két olyan lányt is láttam, akiknek normális bőrszínük volt valamikor, de annyit szoláriumoztatták magukat, hogy csokibarnák lettek. A bőrrák  kialakulásának kockázatát 95%-ra becsülöm az esetükben.
Egy szó, mint száz, ezt teszi ez a hatalmas demokrácia és globalizáció a fiatalok egyes csoportjaival (hangsúlyozom, hogy egyes rétegekre jellemző csak), akik jobban jártak volna, ha kapnak egy szép nagy pofont a szüleiktől és megtanulnak ember módjára kinézni.

Nade folytassuk a történetet. Kedden azért siettem haza, hogy gyorsan átöltözhessek, ugyanis a Philharmoniába készülődtem koncertre. Az egyetem 50 ingyen jegyet kapott a Kazak Nemzeti Konzervatórium tanulóinak előadására, úgyhogy gyorsan le is csaptam a lehetőségre. A berlini Philharmonia   a világ egyik legismertebb komolyzenei fellegvára. Legnagyobb terme az egyik legjobb akkusztikával rendelkezik kerek e Földön. Na én sajnos nem abban voltam, hanem egy " kisebb" kamarateremben, de a hangzás itt is páratlan volt. A koliból még hárman voltak rajtam kívül, velük ott találkoztam. A képen bal oldalamon Ludmilla (orosz).

A koncert első felében klasszikus zenét hallhattunk.

Aztán a szünet után jött a népzenei rész igazi népi hangszerekkel és népies viselettel. A fiúk csákót, a lányok hosszú tollas sisakot viseltek szép kosztümmel/szoknyával/zakóval/nadrággal.
A hangszerekről annyit, hogy 3 fajta pengetős hangszeren játszottak, de volt a zenekarban kétfajta dob, triangulum, fuvola, harmonika, egy szem doromb, nagybőgő, cselló és egy hegedű méretű hangszer, amit a lányok az ölükbe vettek és úgy játszottak rajta, mint a gordonkán (a jobb oldalon a lánysereg). Hangzásban nagyon hasonlított egy  szimfonikus zenekaréra. Voltak olyan számok is, amikor öten-hatan játszottak csak, néhol szólóban, akkor lehetett hallani a hangszerek igazi hangját.
A képeket nem én készítettem, a minőségükért nem vállalom a felelősséget.

A koncert nagyon-nagyon szép volt és reményeim szerint megyek majd még a Philharmoniába.