2,5 hét eseményei 2. rész (a szórakoztatóbb)

Bevezetésképp egy kis ízelítő a német könnyűzenéből. Peter Fox az abszolút kedvenc most a triumvirátusunkban (Andi, Flóra, én). A legelőször felfedezett számhoz katt ide.

Ez pedig az én kedvencem: katt ide. Hatalmas!!! :) Így kell egy koncertet mindenféle pirotechnikai eszközök nélkül látványossá és megismételhetetlenné tenni.

Nade voltunk mi élő koncerten is. Az egyetem főépülete mellett van egy hatalmas ún. Kulturkaufhaus, melynek a becsületes neve Dussmann, mindenki így ismeri. Három emeleten árulnak könyveket és CD-ket. Ha egyszer bemegy az ember, egy óránál hamarabb nem szabadul. Alkalomadtán rendeznek koncerteket is, van egy erre kialakított rész benne. Egyik pénteken egy fiatal francia énekesnő -ZAZ- lemezbemutató koncertjére mentünk. Sajnos csak kivetítőn láthattuk, mert a kis pincei nézőtérbe már nem fértünk be. A számait nem lehet besorolni egyértelműen, soul, jazz és akusztikus zene keveréke. De nagyon jó.

Az egyik legismertebb és legjobb számához katt ide. Szép hangja van...

Ennyit láttam ZAZ-ból. :) Állandóan fickándozott.

Tegnap pedig megint a Philharmonieban voltam, de ezúttal sem a legnagyobb teremben. Egyszer oda is el fogok jutni. Múlt héten írtak egy e-mailt az egyetemtől, hogy lesz egy japán koncert, de csak nyolc tiszteletjegyük van, úgyhogy aki hamarabb ír, az kap. Két órával később olvastam csak a levelet, de szerencsém volt és még maradt jegy, úgyhogy 19:30-kor jelenésem volt a Taishogoto Osei-Schule koncertjén. A taishogoto egy japán  hangszer, melyet 1910 körül találtak fel és a zongora és az írógép ötvözete. Ezt maga a karvezető, egy idős kimonós néni mondta. :)

Gyakorlatilag olyan hangja van, mint a citerának és így néz ki:

Fényképezni az egész Philharmonie területén tilos, különösképp a koncerttermekben, de azért szép számmal villantak vakuk, úgyhogy gondoltam fényképezek én is a mobilommal. Az legalább hangtalan és nem villan. A képek minősége nyilván nem a legjobb.

A 900 tagú japán Taishogoto osei-Iskola szenior csoportja lépett fel, aranyos nénikkel, akiknek egy része szép kimonót, másik része vagy hatféle, giccses csillogós felsőrészt viselt fekete nadrággal vagy szoknyával. Ezt nem tudtam mire vélni. Kb. 60 hangszer volt a színpadon, viszont ennél jóval többen jöttek el (több, mint százan), úgyhogy váltásban mentek a számok. Egyik oldalon bejöttek, másik oldalon kimentek.

A koncert elején egy kicsit megijedtem, hogy velem van-e a baj, hogy nem tetszik az amit hallok, mert igazán hamis és disszonáns volt az összhangzat, néhol el is rontották szerintem (semmiféle dallamot nem véltem felfedezni), de aztán az idő múlásával biztos egymáshoz hangolódtak a hangszerek, mert a végére már szépen szóltak. A "karvezető" (az iskola alapítója, Iwasa Okei) szóló-taishogoton játszott egy dalt, hozzá énekelt is (basszus-taishogoto kísérte), az aratta a legnagyobb sikert. Volt olyan rész is, amikor önkénteseket hívtak a színpadra, akik próbálkozhattak valami hangot kihozni a hangszerekből.

Amiről a koncert után megbizonyosodtam, hogy a németeknél teljesen ismeretlen a vastaps fogalma. Ez már kb. a harmadik alkalom volt, amikor három percnél tovább tapsoltunk, de én egyedül hiába próbálkoztam. A nénik nagyon meg voltak hatódva, olyan aranyosak voltak, körbe-körbe integettek. (A nézőtér teljesen körülveszi a színpadot).